A blog első, önmeghatározó postjának érdemes olyan tartalmat adni, mely kétséget kizáróan - ha úgy tetszik egyértelműen - meghatározza annak célját és hangvételét, valamint politikai hovatartozását. Ez amolyan ars poetica, ami ugyan nem hasonlítható a költők lírikus kinyilatkoztatásaihoz, azonban valahol mégis magában hordozza a műfaji és szemléletbeli sajátosságokat.
Az elmúlt években Magyarország egyre hangosabbá vált az "Adjon az Isten - Szebb jövőt!" köszönéstől, vagy inkább csatakiáltástól. Az Imrédy Béla (gazdasági szakember, politikus, pénzügyminiszter, miniszterelnök, Jászberény és Pécs országgyűlési képviselője) által 1940-ben életre hívott Magyar Megújulás Párt-tól kölcsönvett és kissé átalakított - "Jobb jövőt - Adjon Isten!" - üdvözlési forma a radikálisnak, nemzetinek kikiáltott szervezetek (Jobbik, Magyar Gárda, Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület, stb.) védjegyévé vált, nem múlhatott egyetlen rendezvény, összejövetel sem a közösen elordított mantra nélkül.
Jelen esetben az most mellékes, hogy milyen érzéseket vált ki az átlag civilekből, megszólítani kívánt emberekből a harci üdvözlés, üvöltés, valamint azt sem érdemes minősíteni, hogy egyes túlbuzgó aktivisták még a saját helyi sajtójukban sem rettentek vissza attól, hogy cikkeiket így kezdjék, s fejezzék be (érdekes lenne, ha a Népszabadság, Magyar Nemzet, vagy bármely más sajtóorgánum "Jó napot kívánok" köszöntéssel kezdene minden írást), annak azonban fontos a mélyére nézni, hogy mi is van az "Adjon az Isten... Szebb jövőt!" mögött.
Azt senki sem vitathatja, hogy a köszönéssel bármi gond is lenne, az minden jóérzésű (magyar) ember számára egy jókívánságot is magában foglaló üdvözlési forma. De vajon hogyan jöhet el a hőn áhított szebb jövő? Ki vagy kik, mely szervezet, csoportosulás az, aki belátható időn belül kirángathatja Magyarországot abból az erkölcsi, gazdasági gödörből, társadalmi káoszból, melybe az elmúlt évtizedekben belezuhant? A válasz egyértelmű volt az úgynevezett nemzeti oldalon: csak a Jobbik!
A Jobbik az elmúlt időszakban sikert sikerre halmozott mind országos, mind pedig települési szinten. A párt hivatalos kommunikációja folyamatosan azt sulykolta, hogy megszületett az az új erő, mely nem érintett az eddigi pártok sejtelmes háttér-ügyleteiben, s kimondja azokat a tabunak számító dolgokat, melyekről a szalonban csücsülők még csak hallani sem akarnak. Így lett közbeszéd tárgya Trianon, a cigánybűnözés vagy éppen a cionista országfelvásárlás. Az új erőhöz csatlakozó tagok iszonyatos munkával tolták be a Jobbikot az EP-be, a magyar Országgyűlésbe, valamint a települési és megyei önkormányzatokba.
A Jobbik élete azonban itt gyökeres - mondhatni radikális - fordulatot vett. Azok emberek, akik szavazatukkal támogatták az új erőt, majd pedig azok, akik a sorozatos arculcsapások után lassan elfordultak a Fidesztől, egyre hangosabban kezdték el számon kérni a választási kampányban tett ígéreteket. Tették és teszik ezt úgy, hogy a Jobbik a kétharmadtól távol gyakorlatilag semminemű beleszólással nem rendelkezik a közügyekbe, magyarul a javaslatoknál többet nem tud tenni.
Ezt a fajta - nevezzük szakmainak - politizálást azonban a Jobbik egykori és mostani szavazói nem tudták s tudják respektálni, hiszen a csodavárás folyamatosan ott lebeg a párt (vagy mozgalom?) mellett, nem kis fejtörést okozva a tagságnak és vezetésnek. Hogyan lehetne megfelelni ennek a kényszernek - teszik fel napról-napra a kérdést a jobbikosok.
A válasz pedig sajnos napról-napra egyre jobban kirajzolódik.
A választási rendszer átalakításával a Parlamentben munkálkodó jobbikos képviselők számára is egyértelmű lett a helyzet: a következő választásokon - a felére csökkentett képviselői helyek miatt - a radikális frakció is kisebb lesz. A megyei listák megszűnése után, az egyéni bejutás szinte elképzelhetetlen volta miatt egyetlen lehetőség marad: minél előbbre kerülni a jövendőbeli országos listán. Ehhez pedig nincs másra szükség, mint megnyerni maguknak a radikális, Kárpátia pólós, kuruc.infos tábort, akik alig várják a képviselőktől a jó kis szaftos zsidózást és cigányozást. Az mellékes, hogy bő két évvel az országgyűlési választások után már illendő lett volna letenni valami szakmai javaslatot mondjuk a tarthatatlan cigányproblémára. Nem - a szakmaiság nem fontos, maradjunk csak a látványos masírozgatásnál és ismételjük a több éves - már szavatosságát vesztett - mondandónkat...
Közben pedig a szavazótábor szépen lassan elfogy a párt mögül.
Maradnak azok, akikkel nem lehet választást nyerni, nem lehet kormányozni - nem hogy egy országot, de még egy települést sem.
S hogy a történet teljes legyen, ne feledjük el a párt belső problémáit sem. A helyezkedések, áskálódások lassan tönkretesznek minden szervezetet. Az országos elnökség és a Jobbik vezetősége (a kettő nem azonos, van ugyanis egy belső kör, aki irányít, és van az országos elnökség) pedig karba tett kézzel nézi a lassú agóniát. Szabó Gábor pártigazgató, a Jobbik szürke eminenciása és háttérbeli igazi irányítója csak saját embereit tűri meg a megfelelő pozíciókban. Az Etikai és Fegyelmi Bizottsággal karöltve - Vona Gábor tehetelensége és asszisztálása mellett - sorra kivégzik a párt egykori alapembereit, feltöltve helyeiket új hűbéresekkel, akik marakodnak a koncon.
Az igazi probléma pedig itt van. Vajon tényleg szeretne választást nyerni a Jobbik? Vajon valóban az ország helyzete miatt aggódnak, vagy inkább a befektetett pénz megtartása és megtérülése miatt? Vajon mi az igazi cél?
A szebb jövő jelenleg csak álom. A Jobbikkal legalábbis bizonyosan...
